sugár

Miután Németországban, az I. világháború után bebizonyosodott, hogy az ember hűséges társa alkalmas a vakok vezetésére is, világszerte elindult a képzés. A világnap alkalmából ismerkedjünk meg egy különös életúttal, amely szorosan összeforrott a hazai vakvezető kutyaképzés történetével.*44 éve történt Az akkor 21 éves kiskatona, Rithnovszky János ifjúkori álmai foszlottak szét, katonatiszti pályája tört derékba azon a napon, amikor felrobbant az akna. Arca összeégett, bal karja leszakadt, szeme összeroncsolódott. Hónapokon át élet és halál közt lebegett, végül a fiatal és erős szervezet győzött. A kórházi ágyon szembesült a valósággal: többé nem láthatja a kék eget, a tavasz színpompáját... - Kicsúszott a talaj a lábam alól - emlékszik vissza a szörnyű élményre. Azonban az életösztön, a szülői háztól kapott útravaló és a kőszegi kadetiskola megtanította arra, hogy sosem szabad feladni. Felépülése után a honvédségnél lett telefonalközpont kezelő, és egészen mostanáig, 66 éves koráig dolgozott ebben a munkakörben különböző munkahelyeken. A katonaságnál vetített filmhíradóban hallott először arról, hogy külföldön kutyákat képeznek ki vak embereknek, közlekedésük segítésére. Az epizód az 50-es évek közepén felidéződött emlékezetében. Ugyanis a fehérbottal való közlekedés számára nem volt biztonságos, mert a baleset károsította hallását és egyensúlyérzékét is. - Kisgyermekkoromban falun éltem, megtanultam becsülni a természetet és az állatokat. Vezető kutyáit - mind a hatot - látó segítséggel saját maga képezte ki. A négylábú társba vetett bizalom és az alapos kiképzés meghozta gyümölcsét: többé nem kellett a fal mellett kiszolgáltatottan botoznia. Úgy gondolta, hogy sorstársai életét is megkönnyíthetné a kutyával való közlekedés. Élharcosa lett az ügynek.

A szövetség elnöksége felkérésére kidolgozta az első komplex vakvezető kutyaképző iskola tervét, ami csak jóval később valósulhatott meg. Közben kitört a forradalom és Rithnovszky Jánost beválasztották a szövetségben megalakult forradalmi bizottságba. - Ma is helyesnek tartom, amit akkor cselekedtem - mondja határozottan. Természetesen a forradalom leverése után nem kerülhette el a számonkérést. - A fizikai bántalmazásnál jobban fájt, hogy "örökre" kizártak a szövetségből - említi keserűen. Állása viszont megmaradt, mert a honvédség kiállt mellette. Ezekben az években kezdett aktívan foglalkozni a vakvezető kutyaképzéssel. 1961-ben megjelent Magyarországon az első szakkönyv "A vakvezető kutya kiképzése" címmel Rithnovszky János tollából, amit még számos tanulmány és film is követett. Társadalmi nyomásra 1963-ban visszavették a szövetség tagjai sorába. Egy év múltán dr. Körner György, az akkori főtitkár felkérte, hogy szervezzen egy kutyakiképző tanfolyamot: 10 kutya került ki az ideiglenes tankertből. A vak emberek problémamentes közlekedése érdekében felkereste az illetékeseket és elintézte, hogy a kutyák közterületen szabadon engedhetőek legyenek; ingyenesen utazhassanak. A szövetség kulturális életébe is bekapcsolódott, társaival megalakította az Esztrád Együttest. - Irodalmi és kabaré műsorokkal szórakoztattuk és műveltük sorstársainkat - mondja -, de nagy sikerrel léptünk fel művelődési házakban és szociális otthonokban is. Az együttes kellő támogatás hiányában néhány év múlva feloszlott. Újabb kísérlet a 70-es évek elején ismét megbízást kapott a kutyakiképző iskola terveinek elkészítésére. A Magyar Ebtenyésztők Országos Szövetsége égisze alatt, a csepeli sportkutyások, később a XI. kerületi KISZ, a különféle cégek és az ügyet támogató vak emberek segítségével területet szereztek és az egykori szemétlerakodó helyén emberfeletti munkával 16 millió forint értékű objektumot hoztak létre 1975-ben. Az egy évvel később történt átadásig még óriási csatát kellett vívnia Rithnovszky Jánosnak az Egészségügyi Minisztériummal, hogy a vakok részére államosítsák a létesítményt. Mozgósított országgyűlési képviselőt, a médiát - és győzött! Munkássága elismeréseként a szövetségtől megkapta a Louis Braille-Érdemérmet. Két éve működött az iskola, amikor egy felelőtlenül elhangzott mondat - "A vakoknak nincsen szükségük vakvezető kutyára..." -, következményeként az iskolát bezárták. Az intézkedés visszavonása érdekében nem riadt meg attól sem, hogy a "legfőbb hatalmassághoz", Kádár Jánoshoz forduljon - eredménnyel. 1980-ban újból megnyitották az iskolát, most már a szövetség égisze alatt, és azóta folyamatosan működik. - Senki sem lehet próféta a saját hazájában! - idézi a mondást. - Két alkalommal foglalkoztattak, mint szaktanácsadót, de sosem lehettem az iskola vezetője. Nem ez volt a lényeg: sok embernek segíthettem, hogy ismét önálló életet élhessen egy hűséges társ segítségével. Aktívan élni! Mialatt beszélgetünk, a nagytestű leonbergi fajta Sugár nevű kutyája békésen fekszik "rezidenciájában", az előszobában. Szemét le nem veszi a gazdiról. - Én a kutyáknak köszönhetem - hangzik a különös vallomás -, hogy az életem kiteljesedett; azt, hogy hat évvel ezelőtt megjelenhetett a "Fény túlsó oldalán" című életrajzi regényem, a múlt év végén egy válogatás szerelmes verseimből. - Mire jut még ebből a rengeteg energiából? - kérdem csodálkozva. - Horgászik, úszik, porszívózik és pogácsát gyúr - mindezt fél karral! - kapcsolódik be a beszélgetésbe felesége, Etelka asszony. A sikerek mellett súlyos csapások is érték Rithnovszky Jánost: két feleséget szólított el mellőle a halál. Sorsa azonban kegyes volt hozzá: hat éve rátalált diákszerelmére, Etelka asszonyra, aki társul szegődött mellé. - Nyugdíjas éveimben sem fogok unatkozni - mondja derűsen -, akad még tennivalóm, és remélem, hogy tanácsaimnak a jövőben is hasznát vehetik kutyás sorstársaim. /Bartha Zsuzsanna/

A Kutya vágya

Árok szélén nyüszítettem sorsrúgta sebeim nyaldosva,

Elôttem Vak ember haladt el csupán karhossznyira.

Vágyakozva néztek kutyaszemeim fehér botja után,vajon ütésre szánja, vagy arra, hogy ne botladozzon sután?

Hűséges kutyaszívem ezt az embert vágyott megismerni,vágyott kóbor ebként ôt, a vak embert, büszkén vezetni.

Vinnyogva kúszom egyre közelebb, beosonok az ajtón,És csapzott fejemet csendben térdére hajtom.

Gazdi, kérlek, tedd tenyeredet simogatón fejemre,

Hadd érezzem, hogy megérkeztem igaz helyemre.

Ölelj át, hogy vezesselek rögmentes úton,

Felejtsünk, ne rágódjunk sanyarú múlton.

Tudom, ha dolgomat szeretetbôl teszem,

Ma-holnap tenyeredbôl eszem.

Ha kutyádba belerúgsz, nincs többé közös utunk,

Esküszöm, ha mindjárt mindketten pokolra jutunk! /Petriné Luncz Gertrúd/

"Sugár" avagy leonbergivel a fényen túl